Az unalom ok nélküli szenvedés.

Ülök a szerkesztőségben, illedelmes módon próbálok csak akkorákat ásítani, hogy ne kapjam be a szervert, közben vedelem a kávét meg a zöld teát (böcsületes, leveles tea, nem afféle "plikkes"). Készülök képfényezőgépet venni, készülök bakancsot venni, készülök túlélni valahogy a három hetet egy vas nélkül a következő fizetésig, ööm, bódottá, ahogy Mátisz nagypapa mondaná. Ja, közben meg Photoshop, hogy agyamra ne menjen a tördelés meg a kedves kolléga, aki a munkahelyi keresztségben a Boldog Hiéna nevet kapta, az idétlen vihogása miatt. Pofozgatom a deviantart-os galériámat is, nem annyira a magamutogatás miatt, mint inkább az unalom ellen. Ja, hogy amúgy? Végre sikerült nem elinnom az összes pénzem egyszerre, így aztán vettem DVD-írót, végre nekiállhatok megnézegetni az idők során letöltött-megírt-elraktározott filmecskéimet. Kapásból két tévésorozattal kezdtem (hja bakker, igen, én, tévésorozatot). Az egyiket annó decibel valamelyik magyar tévé is vetítette (talán a szar TV2), Kaméleon néven futott, eredetiben The Pretender. Jarod, Miss Marker, Sydney... ismerős? Na mindegy, kikapcsolódásnak pont megfelelő. A másik, amit közben kukkolgatok, csak fél szemmel, a takaró alól (hehehe), az egy kellemes kicsi elalvás előtti, jóéjtpuszi-szépálmokat-kívánság helyetti sorozat: Tales from the Crypt. Klasszikus-poénos horror-móka, asszem, nem kell bemutatni. Szóval így.
Megyek cigizni.

Nem írok, nem olvasok, tördelek, meg csinálom a hülyénél hülyébb reklámmaketteket. Kocsmázok, esténként darts meg forralt bor, napközben Quark XPress meg néha egy kis unaloműző Photoshop. Olyankor pedig ilyesmik történnek.

A reklámfaló, kérem szépen, az olyan, mint a trójai tesója, azzal a különbséggel, hogy ez nem harcosokkal van megtömve, hanem baromságokkal. Szatmárfalva volt az első állomása a Reklámzabálók Éjszakája címet viselő rendezvénynek, de ha történetesen  Kisbivalybasznádfalván rendezték volna meg, akkor talán többen mentek volna el megtekinteni. A főszponzorok Bucovina ásványvízzel büntették a megjelent alig száz embert, akik nemhogy a rendezvénynek helyet adó színházat, de szünetekben a színház előcsarnokát sem tudták rendesen kitölteni. Aztán a többi: a meghirdetett nyolc óra helyett kevesebb, mint hat órát tartott a vetítés, ami végül is érthető, ha azt vesszük, hogy hajnali 4-kor már tízen sem voltunk a helyszínen, két reklám vetítése közötti csendben pedig harsány horkolást lehetett hallani az egyik nézőtéri szék felől. A  cucc amúgy elég furcsácskán ért véget, azaz fogták a kábeleket, feltekerték, az időközben négy főre csökkent közönségnek pedig annyit nem mondtak, hogy "baszlak seggbe, kösz a részvételt".
Ami a reklámokat illeti, elég vegyes volt a felhozatal, zömmel sportszer-, kóla-, illatszer-, autó- és szocio-reklámok tolták az embernek orrba-szájba, hogy ilyet vegyél, ne amolyat, meg hogy használj óvszert mert ha nem akkor écces leszel és meghalsz de alternatívaként öngyilkos is lehetsz, meg hogy Afrikában nincs mindenütt víz, szóval ne pocsékold, mert ha nyitva felejted a csapot, szomjan halnak a szudáni négerek... Persze, volt jónéhány igencsak ötletes darab is közöttük, sőt, pár román reklámon rendesen meg is lepődtem. Volt román filmfesztivál-reklám, Kusturica-féle cigarettareklám, iszonyat morbid, izraeli, AIDS-ellenes reklám, Tim Burton világát idéző angol lottóreklám, Guy Ritchie által rendezett BMW-reklám, kerek reklám, szögletes reklám, mogyorós reklám, tejes reklám, lyukas reklám, rövid reklám, hosszú reklám, vicces reklám, unalmas reklám, szóval egy idő után az ember rendesen immunis lett a poénokra. Helyesebben csak immunis lett volna, mivel az utolsó két-három órában tolták le a legunalmasabb, legfantáziátlanabb reklámokat.

A legszarabb az egészben azonban mégiscsak az volt, hogy reklám reklámot követett, én meg mind vártam, hogy mikor kezdődik már a film...

Nick Cave and the Bad Seeds - Murder Ballads (1996)

Mondjon ki, mit akar, szeretem ezt az albumot. Morbid, ugyanakkor a maga fekete módján humoros is, a dalszövegekben pedig több ember hal meg, mint ahány bazmegezést Ganxsta Zolee a teljes diszkográfiáján eleresztett, mondom, nem egy tipikus Nick Cave album, nem is a legkedvesebb anyagom tőle, de tekintve, hogy ez a lemez ismertetett meg a pofa zenéjével, valahol ott van a favoritjaim között.

Valószínűleg elég kevesen vannak azok, akik ne ösmernék, legalábbis dudorászási szinten a Where The Wild Roses Grow című beteges slágert. Na, az is ezen az albumon van. Eléggé bárgyúra sikeredett videoklippet készítettek hozzá, ahhoz képest, hogy milyen morcos sztorija van (nem poéngyilkolok, olvasd el a dal szövegét, ne legyél lusta dög). A nyitódal, cím szerint Song of Joy akkora libabőr-hangulatot hoz, hogy az utána következő többi tétel szinte már strandzenének tűnik a sötét narrációhoz képest. Stagger Lee, az amerikai néger ballada "hősének" dala, a maga - Nick Cave-től szokatlan módon - túlzásba vitt mocskosszájúságával együtt egy nagyon ütős kompozíció. Az utána következő Henry Lee a maga slágergyanús módján is jó, P. J. Harvey éneke sokkal sikeresebben állítja fel az ember hátán a szőrt, mint később a Where The Wild Roses Grow-ban Kylie Minogue éneke (erről a dalról amúgy azt nyilatkozta volt Nick bácsi, hogy ez okozta élete legnagyobb megaláztatását: szerepelt a BBC slágerlista-mûsorában). Kiemelkedő dal még a Crow Jane, a maga kicsikét jazz-es témájával nagyon ügyesen ellenpontozza a bosszúálló lány történetét. Az O'Malley's Bar közel negyed órája után a lemezt záró Bob Dylan feldolgozás, a Death Is Not the End körülbelül olyan hangulatot hoz, mintha hajnalban ballagnál hazafele, miután egész éjszaka a baltás gyilkos elől menekültél volna.

Tegnap meghalt a munkahelyi pécém. Isten nyugosztalja, áldott legyen emléke, mindenre jó volt, csak reklámgrafikázásra nem, amire kényszerből használnom kellett. Amúgy minden lényeges dolog (YM, Winamp, Firefox) futott rajta, csak a Corel-Photoshop jellegű cuccokat nem igazán vette be a 256 RAM-mal megáldott gyomra (és plussz nyolc megás onboard videokártya, hogy repessen az ember szíve a gyönyörtől). Az eset pedig úgy történt, hogy egyszer csak fogta magát a drágaság és annyit se mondva, hogy bikmakk, kikapcsolt. Minden további újraélesztési kísérletre konok kékhalállal válaszolt. A.B.F.R.A.

Este aztán irány a kocsma, meg köll tartani a halotti tort. volt is nagy könnycsorgás, főleg annak a surmó, tetves, koszos, büdös, pulickazabáló, szőröstalpú balkáni oláh paraszt fasznak köszönhetően, aki jó mókának gondolta jó bőven befújni a bárba gázspray-vel. Hogy kirakták-e, mint macskát disznóöléskor? Lószart. Hála a bároscsávó tutyimutyi fellépésének, a polgártárs tovább keménykedett, mi meg inkább balra el.

Bizony mondom néktek, okulásunkra szolgálhatott volna a Tejesember példázata az Argo-ból:
"Nincsen gáz. Kiszállsz és lelövöd!"