Az unalom ok nélküli szenvedés.

Nick Cave and the Bad Seeds - Murder Ballads (1996)

Mondjon ki, mit akar, szeretem ezt az albumot. Morbid, ugyanakkor a maga fekete módján humoros is, a dalszövegekben pedig több ember hal meg, mint ahány bazmegezést Ganxsta Zolee a teljes diszkográfiáján eleresztett, mondom, nem egy tipikus Nick Cave album, nem is a legkedvesebb anyagom tőle, de tekintve, hogy ez a lemez ismertetett meg a pofa zenéjével, valahol ott van a favoritjaim között.

Valószínűleg elég kevesen vannak azok, akik ne ösmernék, legalábbis dudorászási szinten a Where The Wild Roses Grow című beteges slágert. Na, az is ezen az albumon van. Eléggé bárgyúra sikeredett videoklippet készítettek hozzá, ahhoz képest, hogy milyen morcos sztorija van (nem poéngyilkolok, olvasd el a dal szövegét, ne legyél lusta dög). A nyitódal, cím szerint Song of Joy akkora libabőr-hangulatot hoz, hogy az utána következő többi tétel szinte már strandzenének tűnik a sötét narrációhoz képest. Stagger Lee, az amerikai néger ballada "hősének" dala, a maga - Nick Cave-től szokatlan módon - túlzásba vitt mocskosszájúságával együtt egy nagyon ütős kompozíció. Az utána következő Henry Lee a maga slágergyanús módján is jó, P. J. Harvey éneke sokkal sikeresebben állítja fel az ember hátán a szőrt, mint később a Where The Wild Roses Grow-ban Kylie Minogue éneke (erről a dalról amúgy azt nyilatkozta volt Nick bácsi, hogy ez okozta élete legnagyobb megaláztatását: szerepelt a BBC slágerlista-mûsorában). Kiemelkedő dal még a Crow Jane, a maga kicsikét jazz-es témájával nagyon ügyesen ellenpontozza a bosszúálló lány történetét. Az O'Malley's Bar közel negyed órája után a lemezt záró Bob Dylan feldolgozás, a Death Is Not the End körülbelül olyan hangulatot hoz, mintha hajnalban ballagnál hazafele, miután egész éjszaka a baltás gyilkos elől menekültél volna.