Az unalom ok nélküli szenvedés.

Déli tizenegy óra. Négyen álldogálnak a buszmegállóban. Kicsicsávók, egyikük sincs még tíz, korban szinte bármelyiknek az apja lehetnék. Jólöltözött kölkök, nem utcagyerekek. Elsétálok mellettük. Mobiltelefonról hallgatnak valami dallamot. Kábé másfél-két méterre lehetek tőlük, amikor utánamkiabál az egyik (románul): "Szopjál faszt, rocker!" A társai elégedetten vihognak. Manelét hallgatnak, persze.

Valamikor a kilencvenes évek elején betört a romániai mainstream-be a hip-hop szubkultúra és vele együtt a gangsta rap, hála a BUG Mafiának. Akkor hirtelen minden életcél és jobb időtöltés nélküli utcakölyök és tömbháznegyedi aligfickó egyből băiat de cartier, lakótelepi csávó lett. Nem volt amerikai gettó, hát mindenki megkreálta a saját városának a megénekelendő kártierjét, hirtelen mindenki rájött, hogy az élet az utcákon milyen szar, vagy épp milyen fasza, attól függően, hogy az aktuális kedvenc milyen hangulatban reppelte el a véleményét a saját Pantelimonjáról. És mintegy varázsütésre, megtelt a világ „kőkemény” , „eredeti” ganxtákkal.

A kilencvenes évek közepére-végére aztán változott a helyzet. Új időknek új szelei fújdogáltak a Balkán felől, visszatértek szép hazánkba a Törökországban lébecoló vendégmunkások és a futtatott aranyláncok, a hamisított „márkás" ruhák és a többi hasonló cucc mellett magukkal hozták azt az életérzést, hogy az élet egy nagy parti, ahol szól a mulatós, dobálózunk a pénzzel, királykodunk, mindezt pedig csak azért, hogy az ellenségeink irigyeljenek bennünket. Az itthonról örökölt, főleg a dobruzsdai vidékeken ismert, a fanarióta-kori török uralom által meghonosított, a havasalföldi-balkáni népzenébe beleolvadt elemekhez csak egy kicsi törökös fűszerezést és romános igénytelenséget kellett adni, mindezt felturbózni a legmocsokabb szintetizátorhangzással és megkoronázni a lakodalmas cigánymuzsikák énekhengjával, és új stílus máris készen állt arra, hogy megkezdje hódító útját. Megszületett a manele.



Mint a legtöbb, kimondottan „mulatós" muzsika (legyen szó akár operettről, akár Betli Duó- vagy Bunyós Pityu-jellegű cuccról, vagy éppenséggel disco-club-zenéről), a manele sem arról híres, hogy az intellektuálisan fejlettebb, művelt illetve mélygondolkodó réteget célozza meg. Szövegileg teljesen leegyszerűsíthető a következő fogalmakra: pénz, nők, szórakozás: semmi új. Eddig. Új fogalom az egész szövegvilágot átható, (futtatott, török) aranyfonálként beragyogó öntömjénezés, öndícséret. Na de elég az általánosságokból, lássuk a konkrétumokat:
 

(csak erős idegzetűek számára!!!)

Az összes gyémántnak nincs olyan értéke, mint nekem
Sem a világ minden aranyának
Sem platinájának
És ha egyszer azt a bolondságot a fejembe veszem
Egész Romániát megveszem
Az ellenségeimet is megvásárolom
És az amerikaiaknak eladom
igen igen igen
 
Refrén: Akkor is lesz értékem, ha meghalok
A koporsóra zsebeket rakok
Hadd lássa az ellenségem
Magammal viszem a pénzem
Ha úgy volna, ahogy gondolják
A síromat a pénzemért kikaparnák
De ha  az egyiket kapával elkapom
A síromba magam után rántom
 
A világ összes pénze nem volna elég, hogy engem megvegyen
Nem vagyok az övék
Mert ők az enyémek
És ha egyszer azt a bolondságot a fejembe veszem
Egész Romániát megveszem
Az ellenségeimet is megvásárolom
És az amerikaiaknak eladom
igen igen igen

(Nicolae Guţă - Akkor is lesz értékem, ha meghalok
[abszolút szöveghű saját fordítás])

Szinte minden egyes manele-dal a mérhetetlenre növekedett egó himnusza. Az egyes szám első személy használata nem afféle művészi eszköz, költői fordulat - ugyan, kérem, ez a színtiszta valóság, a filozófiai-ontológiai alapelvek teljes és forradalmi újrafogalmazása.
 
A román és (félretéve mindenféle-fajta sovinizmust) a cigány emberre is jellemző az, hogy ha valakitől szívességet akar kérni, illetve mutatott tisztelettel szeretne hozzá viszonyulni, előszeretettel használja a şefu' (főnök) megszólítást. Şefu-nak, Főnöknek lenni - minden alsóbb osztályba tartozó leghőbb vágya, álmai netovábbja. A Főnök mindent megengedhet magának, mert neki minden sikerül, azt tesz, amit akar, nem pedig azt, amit tud, ezáltal szinte olümposzi magasságokba emelkedik, kvázi félistenné minősül át az egyszerű nép szemében, aki felé csak csodálattal és hódolattal lehet közelíteni.
 

Eszes vagyok, bizony, eszes
Jobb lábbal lépek elsőnek
Nem hiába monja a főnök
Ki a főnök, én vagyok a főnök
Az ellenségnek kedvét szegem
Az első lépést nem bal lábbal teszem
Mióta a föld s a világ
 
Rafkós vagyok, bizony ám
És tele a pénztárcám
Gógyiból van egyetemem
Hogy a pénzt könnyen szerezzem

(Sorinel Puştiu'(Sorinel a Kölök) - Eszes vagyok
[abszolút szöveghű saját fordítás])

Van eszem, értékem és tehetségem, boldog életem van! Pénzből van azonban csak igazán! Mint azt mindenki tudja, mindent a pénz mozgat, pénzből sose lehet elég, a pénznek nincs szaga és minden manele-előadó megéri a pénzét. Ahogy az autó üzemanyaggal, úgy a manele-énekes pénzzel működik, ez hajtja előre, ezt fogyasztja.
  

Megint, megint megcsináltam
Mindet leiskoláztattam
Megcsináltam, mondom nektek
Hogy nagy úrként ismerhettek
 
Sokan akik látnak, nézik
Honnan van pénzem, nem hiszik
Mondják, furfanggal szereztem
Vagy azt, hogy a lottón nyertem
 
Sokan próbálkoztak velem
De mindet megleckéztettem
Látták saját szemükkel
Ki a pénzek főnöke
 
Titok, a pénzt honnan szerzem
Netalán az interneten
Vagy talán otthon nyomtatom
Jön a pénz futószalagon

(Florin Salam (Szalámi Florin) - Megint megcsináltam
[abszolút szöveghű saját fordítás])

Van eszem, értékem és tehetségem, pénzem, boldog életem van! Mi kell még? Az asszony. Az bizony könnyen jön. Nem is igazi manele-énekes az, amelyikre ne tapadnának a jobbnál jobb fehérnépek, fotómodellek, manökenek, szépségkiránynők. Ja kérem, ilyen háttérrel?
 

Szerencsés fiú vagyok
Ördöngős és aranyos
Az üzletben sikeres
Mindenképpen érdekes
 
Ha egy lánnyal kimegyek
Szeretem, hogy sztár legyek
Az igényeim nagyok:
Ötcsillagos asszonyok
 
Dekoltázsos barnáknak
Egy 6os BMW-m van
És a többiekhez meg
Audi A4-gyel megyek

(Adi De Vito  -  Szerencsés, szép, de ördöngős
[abszolút szöveghű saját fordítás])

 
 
Gyere, csajszi, mutasd meg
Hogy rázod a seggedet
Póló nélkül maradol
Táncoljál, de vagányul
Gyere, csajszi, mozogjál
Gyere, csajszi, szakadjál
Gyere, csajszi, mozogjál

(Romeo Fantastick – Csajszi
[abszolút szöveghű saját fordítás])

Van eszem, értékem és tehetségem, pénzem, válogatott asszonyaim, boldog életem van! Azazhogy csak lenne, ha nem keserítenék meg az ellenségek. A manele egyik legfőbb kulcsterminusához érkeztünk. Az ellenség, (ejtsd: ellenzség) duşmanii, (ejtsd: dujmanii) adja meg a manele legfőbb értékét, mértékét és létjogosultságát. Az ellenség, aki mindig kész rosszat mondani rólam, aki irigykedik, mert mindig és mindenütt sikerem van, az ellenség, aki ha nem létezne, ki kellene találni. És az ellenségnek bizony meg köll mutatni, hogy ki a legény a gáton.

Ezer nőt akarok és ezer poharat nekem
A bosszúm ez legyen
Ezer gyöngyöt és gyűrűt az asszonyaimnak
Tudja meg mindenki, hogy van hatalmam
 
Folyton próbáltok másolni mert irigykedtek
Eszet akartok, de az ész nem segít nektek
Pofátlanul jösztök de velem nehéz dolgotok van
Bár a felét csinálnátok, amit én csináltam
Ezer asszonyt az én kalózaimnak
Csak töményet iszunk a kalózaimmal
Így teszünk mi, így űzünk gúnyt belőletek
Mars haza, köztünk nincs helyetek

(Jean De La Craiova (Craiovai Jean) – A manele kalózai
[abszolút szöveghű saját fordítás])

 Álljatok vigyázzba, ne moccanjatok
Mikor erre jövök, sorakozzatok
Álljatok vigyázzba, mint a seregben
Én vagyok az, aki parancsol nektek
 
Az ellenségem mind reszket
Ha rákiáltok, mind remeg
Látták, hogy itt a hatalom
Van sok kemény kapcsolatom
 
Megbüntettem az ellenségemet
Mert ellenségeskedett énvelem
Belőlük lett katonacsapatom
És ezért most őket csicskáztatom

(Nicolae Guţă – Álljatok vigyázzba 
[abszolút szöveghű saját fordítás])

Pffffff... nehéz élete lehet a szegény ellenségeknek, egyem a szíveteket...

Asszem ízelítőnek ennyi elég is a magasröptű gondolatokból. Eredetiben is egészen viccesek, magyarul viszont még tisztábban átlátható, mennyire gagyi az egész.


(a következő részben: manelisták, kokölárok és egyéb csudálatosságok)

... és jön, és jön, és JÖN az új MOONSPELL stúdióalbum, két dal már fel is került a zenekar hivatalos myspace-oldalára és bizony mondom néktek, aki egy icipicit is szereti Fernando Ribeiro és társai muzsikáját, az már most készítse fel magát az Örök Éjszakára, mert ez a lemez zúzni fog! A két myspace-es dal közül az egyik a lemez címadó dala, Night Eternal címre hallgat és számomra az Antidote album legszebb pillanatait idézi, a Memorial lendületével megtámogatva. Nando hangja szakít, a hangszerelés -keverés pedig akkorát szól, mint egy földrengés. A másik meghallgatható dal a Scorpion Flower, érzelemdús tiszta ének, suttogás, gyönyörűszép női vokál, lassú tempó, sötétség, libabőr a köbön, még akkor is bejön, ha nem vagy elkötelezett híve a műfajnak, illetve ha nem vagy olyan elcseszett Moonspell-fanatikus, mint jó(?)magam. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ki a hölgyemény, akivel Fernando duettet énekel a refrénben, de - és ha nincs igazam, egész nyugodtan agyon lehet ütni - nekem bejött a hangja, helyenként a Nighttime Birds-korabeli Anneke vokáljára hajaz. A kezdet biztató, feszülten várom a lemez megjelenését...

Április 18-i dátumra van beharangozva a Tiamat új, Amanethes címet viselő albuma, szemfüles, türelmetlen és főleg kíváncsi népek azonban már letölthetik rapidshare-ről, vagy ahonnan épp találják.



A lemez címével ellentétben, mely állítólag török-görög eredetű és egy nagyon lassú, közel-keleti dalformát ír le, a Tiamat nem lett manele. Az első benyomás az album hallatán az, hogy Edlund bácsiék muzsikája változott, persze, ez nem újdonság, gyakorlatilag a Clouds óta nincs két egyforma lemezük. Hogy ezt iránykeresésnek, elbaszódásnak, művészi határok feszegetésének vagy egyszerűen csak fejlődésnek fogjuk fel, azt döntse el ki-ki maga. A hangzás keményebbnek tűnik az előző albumok megszólalásához képest, amivel önmagában nem is volna semmi különösebb probléma. Zeneileg is egész hallgatható kis lemez az Amanethes, szó se róla, helyenként olyan témák szerepelnek rajta, amiket elég régóta nem lehetett hallani a fiúktól. Ami viszont nem jön be, az Edlund hangja. Nem igazán értem, miért kellett számos esetben nyersebbre venni a figurát (lásd pl. rögtön a The Temple Of The Crescent Moon, a lemez nyitódalánál). Nem egy Astral Sleep-es durva hang, de nem is az utóbbi idők lágyabb vokálja, valahol a kettő között. Első hallgatásra nekem nem igazán jött be, talán csak azért, mert valahol megszoktam a régit. Valszeg ez is egy afféle csel, hogy úgymond visszahódítani a régebbi rajongókat, egyszersmind újakat is szerezni...

Oké, elég a rosszmájúskodásból. Az Amanethes egy tipikus Tiamat album, ami azt jelenti, hogy tele van meglepetésekkel, van benne egy megfelelő adag sötétség, különféle ruhákba öltöztetve, tehát jó album. Tipikus Tiamat album abból a szempontból is, hogy nem ismétlik meg egy az egyben, szolgai módon az előső albumok sikerdalait. Nincs Prey 2, nincs Gaia 2, nincs Wildhoney 2, stb., van viszont jónéhány olyan dal, ami önmagában is megállja a helyét. Olyan nótákra gondolok itt, mint pl. az Until The Hellhounds Sleep Again, a Misantropolis (állat egy cím!!!), a Katarraktis Apo Aima vagy az  Amanes. Ezek után egyre kíváncsibb vagyok a beharangozott ArtMania Festival-os fellépésükre :D

avagy mi a fenét csinálhattunk, mielőtt felfedezték a nosztalgiát? (graffiti)


Akik ismernek, tudják rólam, hogy milyen zenéket hallgatok. Akik még jobban ismernek, azok azt is tudják, hogy miféle zenéket szoktam néhanap hallgatni. A My Music könyvtár tele van mindenféle csúf pörgős-hörgős-morgós-károgós, hajasoknak való fémzenével, a Not Really My Music elnevezésű folderben megbújik azonban jónéhány olyan zene is, amiktől minden old-school metálost kiverné a hideglelés: Carl Orff-tól kezdve Massive Attack-on keresztül Goran Bregovic-ig, Manu Chao-tól Sigur Rós-ig mindenféle. Rég elmúltak már azok az idők (számomra legalábbis),  amikor "kötelezően" utálnia kellett egymást a rokkosoknak meg a depeseseknek, uram bocsá' reppeseknek. Bár, ha alaposabban belegondolok, azoknak az időknek a szele valahogy soha nem is érintett engem igazán.
A boldog, békebeli '90-es évek legelején, amikor beözönlöttek a rebellis nyugati muzsikák, na kábé akkor kezdtem én is igazából belemerülni a rockzenébe és annak különböző al-illetve válfajába. Noha a rádiók soha nem kényeztették el a keményebb zenéket kedvelő kisebbséget, életem első rockzenéit a Petőfi Rádión hallottam (ha jól emlékszem). Hejj, azok a régi, szép idők, amikor az ember hosszú, méla lesben ült a kazettásmagnó mellett, remegő ujjakkal készülve megnyomni a Record gombot, mert a kívánságműsor bemondója épp beharangozta pl a Europe-tól a The Final Countdown-t... Ti digitális kölkök, ti mp3-generáció, mit tudtok ti erről? Nektek ez már történelem, ha már valami analóg, az számotokra kőkorszaki... (bocsi, hazudtam. életem első rockzenéjét két évesen hallottam, amikor is - anyámék szerint - nem voltam hajlandó elaludni egész addig, amíg le nem tekerték nekem a Queen-től a Bycicle Race-t :D ) Aztán nöttem, növögettem s gyűltek a muzsikák, változtak a kedvencek, maradtak a régiek, jöttek újak, aztán megint a régiek. Lássuk csak, miket is hallgattam ezelőtt uszkve 16-18 évvel.


Edda Művek - Győzni Fogunk

Na ja, akkoriban az Edda megkerülhetetlen volt. Nem ezek a legjobb albumaik, ez vitathatatlan, de ezekkel ismertem meg őket: itt már nem a "bakancsos" Pataky, de még nem a Dáridós Pataky állt a zenekar élén, és hát mondjon ki mit akar, azért jó nóták vannak itt. Persze, aki azelőtt pl. Boney M-et meg ilyesmiket hallgatott (khmm...), annak "hú de kemény" volt.  Utólag visszaolvasva a 10-esen elég gázosak a szövegek, de ez akkor nem számított.





Europe - The Final Countdown

Aki ennek a lemezek a címadó dalát nem ismeri, az nyugodtan elmehet kapálni ahelyett, hogy tovább olvasson. Pont. Ez volt az első teljes rokcalbumom, valami özönvíz előtti kazettára felmásolva, amit aztán rongyosra hallgattam. Oké, a tupírozott haj űbergáz, de annyira vegytiszta '80-as évek... A dalok okésak, a Carrie valahol az egyik legszebb rockballada, a Rock the Night pedig még 22 év után is jól szól. Egyébként pedig... tádádááádáá, tádádáttáttáááááá...




Iron Maiden - The Number of the Beast

"Woe to you, Oh Earth and Sea, for the Devil sends the beast with wrath, because he knows the time is short..." A Maiden az alapzenekar, ha brit heavy metalról van szó. Meg egyébként is. Children of the Damned, 22 Acacia Avenue, Hallowed Be Thy Name, a címadó dal, meg az annó csak "rántotta"-ként emlegetett Run to the Hills... Mai napig nagy favorit.






Skid Row - Skid Row

Hajmetál? Glam? MIVAN? Skid Row-ék ezen a lemezen lehet, hogy a Bon Jovi által kitaposott úton lépkedtek tovább, de Sebastian Bach nem csak az ügyeletes szépfiú szerepét töltötte be, és mellette nem csak az ügyeletes botrányhősét, de főleg ő volt a HANG. A Youth Gone Wild-ről már annyian mondták, hogy a korszak fiataljai életérzéseit himnizálja, hogy már meg se említem. Lehet, hogy helyenként nyálas, de inkább tökös.





The Doors - The Doors

Volt nekem retro-korszakom is egy időben, amikor csupa ilyesmit hallgattam. (Szándékosan nem hippi-korszakot írtam. Egyrészt, mert hippinek lenni gyíkság, másrészt meg Jim Morrisonnak annyi köze folt a hippikhez, mint Terry Black-nek a black metal-hoz.)Ami azt illeti, többször is. Ez akkor is egy kötelező házihallgatmány, és nem az elcsépelt Light My Fire, nem is az agyonkoptatni nem sikerült The End miatt.





Dire Straits - Brothers in Arms

Valszeg ez is egy olyan album, amit csak kevesen néznének ki belőlem. Csendes délutánokon, szerelmi bánatos estéken, illetve másnapos reggeleken elég sokat hallgattam. Mostanság egyre ritkábban találkozom vele, lévén, hogy nincsenek csendes délutánjaim és szerelmi bánatos estéim.







Moby Dick - Ugass kutya!

Asszem durva váltás az előző zenekarok után. Velük kezdtem a thrash-metal műfajt, az akkora nevek, mint pl. az Anthrax meg a Kreator nekik köszönhetően kerültek be a látókörömbe. Annó decibel, amikor Szatmárnémetiben mér komoly underground rockzenei élet zajlott, nem volt olyan amatőr zenekar, aki ne iktatta volna be a repertoárjába a Keresztes vitéz-t (magyar részlegen). Szövegileg dettó thrash, bár ez még nem hemzseg annyira a kliséktől, mint pl. az ezt követő Kegyetlen évek album.




Metallica - Master of Puppets / Ride the Lightning

Nem véletlen a felcserélt sorrend a két albumnál. A Master, mint első "eredeti" (igazából lengyel hamisítvány) kazettám, mind a mai napig megvan. Igaz, hogy a zenekar neve METTALICA-ként szerepel a borítón, igaz, hogy két kedvenc matchbox-omért cseréltem, de akkor is... számomra ez A Metallica album. Technikás, agresszív, megvan benne minden, amiért megszerettem a Metallicát (és amiért azóta meguntam őket). A Ride pedig? Lásd mint fent, nem volt olyan amatőr banda, aki ne játszotta volna koncerten a For Whom the Bell Tolls-t, később pedig a Fade to Black-et.


Ossian - Ítéletnap

Ojjé, nagy Ossian-rajongó voltam én annak idején. Elég rossz periódusomban kaptam meg ezt az albumot, és szó ami szó, akkor sokat segített. Arról nem is beszélve, hogy az Ítéletnap a Paksi-Maróthy-Vörös-Tobola felállású Ossian legkeményebb, leghúzósabb albuma. Mai napig kedvenc. Paksi ma már rég nem az, aki volt, de azóta se nagyon produkált olyan kemény éneklést, mint amilyet ezen az albumon lehet hallani.





A lista persze jóval hosszabbra is nyúlhatott volna. Lustaság miatt maradt ki belőle egy halom réges-régi kedvenc. Ejszen legközelebb...

avagy miért is teszek úgy, mintha értenék a design-hoz?


Itt van ugyebár ez a blogmány, ami sem túlzottan tartalmasnak, sem kimondottan esztétikusnak nem nevezhető. Nekem se tetszik, viszont örülök, ha egy bejegyzésre futja néha a kevéske szabadidőmből, nemhogy nekilássak kipofozni. Bár, tekintve, hogy tördeléssel, meleltte pedig (muszájból) reklámmakettek és flash-bannerek összeütésével is foglalkozom, igazán illene konyítanom valamicskét a formatervezés (ejtsd: dizájn) esztétika-forma-funkcionalitás szentháromságához.  Az igazság viszont az, hogy a büdös életbe' ilyesmiről soha nem tanultam. Amit ezekről a dolgokról tudok, azokat úgy lopkodtam össze innen-onnan, jó cigányhoz illő módon, amikor éppen nem figyeltek oda.
Szóval az úgy volt, hogy kedves cimborám kipakolt a betűtípusok, karakterek, fontok, satöbbik kapcsán. Gondoltam, elolvasom. Aztán gondoltam, erről én is rittyentek egy gyors bejegyzést, ne má', hogy ő aratja le itten a csülkös paszulylevesbe való babérokat. Nagy okosságokat nem fogok írni, de az nem is az én dolgom.



Az örök kérdés: milyen fontot használjak? Ha most azt várod, hogy megkapd a választ, akkor köpj át a bal vállad felett, húzd fel a jobb szemöldököd és nyomd meg behunyt szemmel a Ctrl+Alt+Del-t. A választ holnap éjjel fél egykor fogod megálmodni.

Ideális, tökéletes, abszolút, illetve csupa nagybetűs FONT nincs. Nagyon vagány font pl. a  Gill Sans, de hip-hop rendezvények plakátján nem biztos, hogy megállná a helyét. A Civitype is kurva jól mutat a Children of Bodom logójában, gyerekkönyvbe azért nem javasolnám. A Helvetica letisztult, divatmentes formái kitűnően illeszkednek a Lufthansa, a Jeep, a Panasonic vagy épp a Microsoft cégek komolyságához és megbízhatóságához (bár a MS esetében ezt inkább csak poénnak szánnám), de nem állítom, hogy képregényekben is hozná ugyanezt a hatást. Egy vers hangulatát meghatározza az írásképe, egy kaligramma szöveg és kép egyszerre, egy graffiti gyakran inkább kép, mint írott jelek egysége, de valahol mindegyikben megvan a kraft, a hangulat, a stilisztikai és tartalmi töltet egysége.



Nem is olyan régen azt olvastam valahol, hogy mindenki Times New Roman-nel kezdi. Oké, nyomtatásban általánosan elfogadott, illetve szakdolgozatoknál a tanár által megkövetelt, lévén, hogy olvasható meg oké, hogy történelme van meg hatással volt a digitális korszak szinte minden talpas betűtípusára, de ha az ember nem akarja az amatőrség látszatát kelteni, akkor kéretik fokozott óvatossággal használni. Konzervatív, konformista, de megbízható, tiszteletreméltó, legalábbis ilyesmit sugall, olyasmi, mint egy öreg matematika-professzor. (Bár, ha már itt tartunk, szerintem a legkonzervatívabb akkor is a Courier New.)
Sznobok, tipofil népek és megszállott Windows-gyűlölők nem igazán komálják az Arial-t. Ne térjünk most ki arra, hogy hány vitát váltott ki a Helvetica-hoz való hasolnósága (illetve, hogy az Arial a Helvetica vindózosított változata), meg hogy a TNR után ez a leghasználtabb/legismertebb font. Szinte bárhol használható, ami azért nagy előny. Az innerstorm-on nemes egyszerűséggel csak "mindenek fölött álló"-nak titulált Helvetica-tól gyakorlatilag csak néhány, alig feltűnő apróság különbözteti meg: a fővonalak végződése a Helvetica esetében mindig vízszintes vagy függőleges, míg az Arial-nál gyakran ferde; az R betű lába az Arial-nál egyenes, a Helvetica-nál ívelt, a G betűnek az Arial-ban nincs nyúlványa, a Helvetica-ban van. A ki többet akar tudni, az nézzen be ide.
A Tahoma és  a Verdana két másik eléggé ismert számítógépes font, nyomtatásban is többé-kevésbé használhatók, bár sokan kritikusan állnak hozzájuk. Mindkettőt eleve számítógépes használatára tervezték, kis méretekben is olvashatóak. A vicc azonban az, hogy a Tahoma és a Verdana között szinte csak annyi a különbség, hogy a Verdana esetében jókora oldalközünk (betűk közötti távolság) van, valamint a karakterek ívei által befogott űr is nagyobb, azontúl szinte megkülönböztethetetlenek. Ergo, aki sok szöveget akar kis helyre tömöríteni és ragaszkodik a fenti két font egyikéhez, az válassza a Tahoma betűkészletét, aki meg szellősebb írásra vágyik, annak ott a Verdana. Ami viszont el tudja borzasztani az embert, az mindkét font esetében a bold verzió. A betűtest vastagsága szinte megkétszereződik, szinte már nem is bold, hanem black, olyan, mint egy ökölcsapás az asztallapon.

Egyelőre ennyit. A többit majd legközelebb.