A lemez címével ellentétben, mely állítólag török-görög eredetű és egy nagyon lassú, közel-keleti dalformát ír le, a Tiamat nem lett manele. Az első benyomás az album hallatán az, hogy Edlund bácsiék muzsikája változott, persze, ez nem újdonság, gyakorlatilag a Clouds óta nincs két egyforma lemezük. Hogy ezt iránykeresésnek, elbaszódásnak, művészi határok feszegetésének vagy egyszerűen csak fejlődésnek fogjuk fel, azt döntse el ki-ki maga. A hangzás keményebbnek tűnik az előző albumok megszólalásához képest, amivel önmagában nem is volna semmi különösebb probléma. Zeneileg is egész hallgatható kis lemez az Amanethes, szó se róla, helyenként olyan témák szerepelnek rajta, amiket elég régóta nem lehetett hallani a fiúktól. Ami viszont nem jön be, az Edlund hangja. Nem igazán értem, miért kellett számos esetben nyersebbre venni a figurát (lásd pl. rögtön a The Temple Of The Crescent Moon, a lemez nyitódalánál). Nem egy Astral Sleep-es durva hang, de nem is az utóbbi idők lágyabb vokálja, valahol a kettő között. Első hallgatásra nekem nem igazán jött be, talán csak azért, mert valahol megszoktam a régit. Valszeg ez is egy afféle csel, hogy úgymond visszahódítani a régebbi rajongókat, egyszersmind újakat is szerezni...
Oké, elég a rosszmájúskodásból. Az Amanethes egy tipikus Tiamat album, ami azt jelenti, hogy tele van meglepetésekkel, van benne egy megfelelő adag sötétség, különféle ruhákba öltöztetve, tehát jó album. Tipikus Tiamat album abból a szempontból is, hogy nem ismétlik meg egy az egyben, szolgai módon az előső albumok sikerdalait. Nincs Prey 2, nincs Gaia 2, nincs Wildhoney 2, stb., van viszont jónéhány olyan dal, ami önmagában is megállja a helyét. Olyan nótákra gondolok itt, mint pl. az Until The Hellhounds Sleep Again, a Misantropolis (állat egy cím!!!), a Katarraktis Apo Aima vagy az Amanes. Ezek után egyre kíváncsibb vagyok a beharangozott ArtMania Festival-os fellépésükre :D
Értékelés: 8/10
Ők szóltak be