Tegnap este a kedvesem önkéntes macskamentési akcióba kezdett, ami főként abból állt, hogy egy alig-fácska tetejéről a nyugodt alvás elősegítése végett (lévén, hogy a fentebb említett növény az ablakától nem túl messze leledzik) leemelt egy fölöttébb elkeseredetten nyivákoló kis szőrgombolyagot.

Hazafelé ballagva aztán önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a lét nagy kérdéseinek egyike: miért másznak fel a macskák mindenféle magas dolgokra, ha aztán nem tudnak lemászni róla?

Aztán rájöttem. A macskák olyanok, mint az öngyilkosok. Nem azért másznak fel a fára, hogy fent legyenek, hanem azért, mert fel akarják hívni magukra a figyelmet, azért, hogy valaki foglalkozzon velük, hogy valaki leszedje őket. Ezt az eszmefuttatást folytatva aztán rájöttem, hogy a macskák olyanok, mint az emók, hiszen ők is folyton nyávognak. Ami miatt azonban az iménti hasonlat erősen sántít, az az, hogy a macskák nem divatból macskák, hogy a macskák egyéniségek és hogy egy macskának egyszerűbb kideríteni a nemét.