Először úgy öt-hat évvel ezelőtt hallottam azt a szót, hogy emo, igaz, akkor teljesen más szövegkörnyezetben. Ha jól emlékszem, az A Place Called Home című album megjelenése kapcsán Téglás Zolival olvastam egy interjút az egyik Metal Hammerben, ahol arról folyt a beszélgetés, hogy lehet-e az Ignite zenéjét emocore-nak (emotional hardcore) nevezni avagy sem. Végül is, ha azt vesszük, hogy dallamos, érzelemgazdag hardcore, akkor üsse kavics. Aztán az emo- előtag kiesett a szótáramból, az utóbbi időkig.
Ott vannak ugye a Pokemonok, wannabe-rockerek, akik azt hiszik, hogy a Korn meg a Slipknot találta fel a metál muzsikát és Limp Bizkit meg Linkin Park pólókban keménykednek a rockotékákban. Aztán ott vannak a hétvégi vitrinpunkok, akik hétköznap szolid kis tizedikesek, aztán ahogy egy akármilyen koncert vagy fesztivál van kilátásban, egyből előkerítik a borotvát, a hajfestéket meg a hajhabot, mert ugye a cukros víz már legalább 20 éve nem menő, meg aztán a darazsak is rászállnak... Aztán vannak még a divatraszták, vagy tudja a tököm, minek nevezzem őket, mert ahány, annyiféle zenét hallgat, de mindegyik fején ott a frissen készült dreadlock.
A devolúciós lánc csúcsát azonban a fentebb említett fajok még csak meg sem közelíthetik. Ott bizony egy olyan mutáció tanyázik, amitől az ötvenes évek halivúdi horrorfilmek kiagyalói is nyüszítve és nyáladzva görnyednének be egy kényelmes kicsi gumiszoba sarkába, az áldott katatóniába süppdve. A mutációkat kielemezve felfedezhetjük, hogy milyen szülőelemekből áll össze ez a furcsa fajzat. A hippiktől ellopták a szeretet-cuccot, a punkoktól a szakadt cuccokat és a biztosítótűket (divatosabb esetben piercingeket), a darkoktól a sminket meg a halálvágyat, a gothoktól a fekete cuccokat meg az alkarra húzott zoknikat (valaki majd komment-ben igazán megírhatja, hogy mi a tosznak nevezik azt a ruhadarabot),a metáltól a szegecselt övet és a halálfejes kiegészítőket, a grunge-tól a kockás inget meg a teniszcipőt, a straight edge-től a vega-mániát, és a fekete fene tudja, hogy honnan és mit szedtek még össze. (Ja igen. A csíkos pólót vagy pulóvert anyuci vagy nagymami ruhatárából, az affektált, szenvelgő hanghordozást a plázacicáktól. Hogy a nyakkendő, az SZTK-szemüveg meg a szembe fésült kutyahaj honnan került a képbe, arra még nem derítettem fényt.) Az átlag emo azonban kábé annyira van tisztában ezekkel a behatásokkal, mint pl. Gyurcsány a Lenin-összessel. A legnagyobb vicc az egészben azonban az, hogy amíg az emók a szeretetről gügyögnek, addig a legjobban a másik emót utálják, merthogy az csak afféle "divat-emo", "poser".
A tudományos-ismeretterjesztő filmekben mindig szóbakerülnek a párzási szokások is, így aztán innen sem hiányozhat ez a téma. Az emo ugyebár afféle érzelem-koncentrátum, aki mindent és mindenkit szeret (kivéve a többi emót, mert ők poserek), elszorul a szíve egy kóbor kutya láttán, szereti az állatokat, ezért nem eszi meg őket, viszont a legjobban mégiscsak a saját fajtájához vonzódik. A lényeg az érzékenységen van, nem pedig a nemi jellegen, mondják az okosak.
Félreértések elkerülése végett: a fenti képen két hímnemű egyed csókolózik (már ha egyáltalán lehet az emók esetében nemekről beszélni... egy igazi emo kid most biztosan sírva fakadna, hogy milyen diszkriminatív állat vagyok, hehehe...). Akit a téma jobban érdekel, írja be pl. a gugli képkeresőjébe azt, hogy "emo kiss".
A kamaszkori lázadás és nihilizmus amúgy önmagában még nem kunszt. Idővel ki lehet nőni (legalább is egyesek azt mondják, nekem még nem teljesen sikerült...Habár, egye fene, tizenenynehány évesen nekem is többet jelentett az Anthrax, a Kreator vagy a Sodom, mint manapság...). Az underground és a mainstream találkozásának eme gyöngyei között azonban a lázadás és a nihilizmus főként az öngyilkosság egyfajta idealizálásában nyilatkozik meg. Merthogy ez az egyetlen védekezési lehetőség az élet igazságtalansága meg a társadalom kegyetlensége és közönye ellen. Persze minden valamire való emo honlapon ott van a szöveg, hogy csak azért, mert emo vagy, nem muszáj felvágnod az ereidet és hogy nem minden emo rendelkezik szuicid hajlamokkal (stimmt. a legtöbbjük csak divatból csinálja). Világos, nem? 12-15 éves kiskölkök, akiknek krónikus életundoruk van, mert megbuktak történelemből, mert meghalt a kedvenc kismacskájuk vagy mert nem kaptak elég zsebpénzt apucitól és úgy érzik, hogy ezt már nem lehet csak sírással kifejezni. (Darwin, Darwin, ha ezt látnád, tapsikolnál örömödben...)
Valamelyik netes fórumon találtam egy aranyos beszólást, ami klasszisokkal rövidebben és lényegretörőbben fogalmazza meg az egész lényegét, mint jómagam: "az emo ugyanaz mint a goth, csak sokkal kevésbé dark, és sokkal inkább harrypotter". Valahogy így.
P.s.: végezetül mégis rátaláltam, honnan jön a szembe lógó kutyaséró.
TÁDÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!
(bővebb információ az ős-emo eme alapítójáról itt)
P.s.2.: És tényleg a legvégére: pár emo-vicc :D
- Hány emo tud becsavarni egy villanykörtét?
- Egy sem, ülnek a sötétben és bőgnek.
- Milyen az emo torta?
- Fel tudja vágni magát.
- Mit csinál öt emo egy szobába?
- Négyen ülnek a sarokban és sírnak, az ötödik meg öngyilkos lesz, mert nincs még egy sarok, ahol sírhatna.
Ők szóltak be