Azt hiszem, az a baj, hogy mindig rossz döntéseket hozok, elkerülhetetlenül, ugyanakkor kíméletlenül előre kiszámítható módon, mintha csak egy precíz képlet egyik aprócska eleme lennék. A rossz döntések után pedig úgy következnek az újabb rossz döntések, mint ahogy az alkonyi árnyakat követi az éj sötétje.

Azt hiszem, az a baj, hogy csupa olyan dolgokkal büszkélkedek, melyek amúgy szégyenemre válnának és csupa olyan dolgokat tartok a szégyenemnek, melyekre akár büszke is lehetnék. Büszkén vállalom az egómat, az elveimet, a hitemet, az ezekhez való hűséget, és ezzel csak annyit érek, hogy mindent és mindenkit felégetek magam körül. Büszkén felvállalom a döntéseimet (melyek elkerülhetetlenül rosszak) és rendíthetetlen makacssággal utasítok vissza minden kísérletet, amely arról próbálna meggyőzni, hogy tévedek. Emelt fővel állok, rendíthetetlenül, mert erős vagyok. Pont, mint egy szalmával kitömött kibaszott madárijesztő.

Azt hiszem, az a baj, hogy úgy mondok ki szavakat, hogy túl sokat gondolkodom a lehetséges következményeken (amelyek éppen ezért óhatatlanul be is következnek), vagy úgy, hogy egyáltalán nem érdekel, milyen erőket indítok el velük. Arra is volt bőven példa, hogy úgy elrejtettem a szavak közé a mondanivalóm igazi tartalmát, hogy végül már én sem találtam meg. (Aztán persze vérig voltam sértve, ha félreértettek).

Azt hiszem, az a baj, hogy mindig későn kezdek gondolkodni, mindig utólag jutnak eszembe a jó megoldások, a frappáns válaszok, az alkalomhoz illő kifejezések, a helyes döntések (melyekről végül már nem derül ki semmi, hiszen esélyt sem kaptak), a megfelelő reakciók.

Azt hiszem, az a baj, hogy minden hitem és reményem csak a Semmibe vethetem. Hogy amibe nem halok bele, attól erősebb sem leszek. Hogy ha én meg is változnék, minden egyéb ugyanolyan maradna.

Arnyék és sötétség között, mint az éjjeli köd, amely téged is elnyelt végül, ideig-óráig, első kakasszóig, amíg a hajnal fel nem ragyog, az ajtó előtt állok...