a csodák emlékei is kikoptak az emberek fantáziájából, szürke városok magas, karcsú tornyainak ijesztő és rút erdeje emelkedett a füstös egek felé olyan felhőket szülve, melyek az erőtlen napot eltakarták a tavasz virágzó rétjei elől. E réteken tanulta meg egykor a Föld téli hótakaróját levetni a szépség és líra számára, ám a felhők sötét árnyékai alatt e rétek szépségei megfakultak, s a csipás, befelé néző szemek e sötétlő felhőtakarót is bodor fantomokká korcsosították. Más, prózaibb dolgok váltak fontossá az emberiség számára, s a gyermeki remények is lényegüket veszítve libbentek tova, ám élt ekkor egy férfi, aki az üres, küldetés és célok nélküli élet elől, az álmok és látomások világába menekült.
Emberünknek csak az éber világ számára volt neve és lakóhelye, ám e világ számára is feledésbe merült mindkettő. Elég talán annyit mondani, hogy szülővárosát a magas falak mögötti tökéletes homály uralta, nap mint nap nyugtalanság, hajsza és árnyékok között élt, esténként olyan szobába tért haza, ahonnan csak egy ablak nyílott, s az sem mezőkre vagy ligetekre tárta szárnyait, hanem a sötét függönyön keresztül más, hasonló ablakok világítottak fakó reménytelenséggel. Ebből az egy ablakszárnyból sok sivár falat és ablakot láthatott, s esetleg, néha-néha messzire kihajolva, a távoli, apró csillagok haladását szemlélhette. Mivel a puszta ablakok és falak visszatérő, monoton látványára a férfit a magányos őrület felé kezdett közeledni, szobánk a lakója éjszakáról éjszakára kihajolt és feltekintett az égre a magas városok és a prózai világon túli dolgok más töredékeit is felfedezni. Évekkel később lassan a nevükön kezdte hívni az éjsötét égi óceánon hajózó csillagokat , képzeletben követte is őket, ameddig sajnálkozva ki nem siklottak látómezejéből. Addig az ideig olyan titkokba pillanthatott be, amelyek a közönséges szem számára láthatatlanok maradtak.
Egy éjszaka erős áramlás vert hidat az álom kísérte égbolttól egészen le a magányos figyelő ablakáig, a szoba zárt levegőjét egyesítve a kinti léggel, a mesés éteri csoda részévé olvasztva. Az ibolyaszínű éjfél vad vihara söpört keresztül a szobán, csillogó aranyporral, por és tűz örvényeivel, a végső űr és a világon túli nehéz illatok kavargásával. Kábító óceánok áradtak, szemek által sohasem látott napok sugaraiban idegen örvények, felidézhetetlen mélységek delfinjei és sellői úsztak... Nesztelen végtelenség örvénylett az álmodó körül, testének érintése nélkül lengték körül a lágy szellők, ahogy mereven kihajolt a magányos ablakon. Emberünk ettől kezdve napjait a távoli szférák dagályai alapján számolta, ahogy e szférák más éteri gömbök irányába hömpölyögve nőttek-dagadtak óvatosan. Egy zsongító világ zöld napkeltéje altatta gyengéden, és szőtte további álmait egy zöld part lótuszvirágokkal és csillogó vörös camalote-bokrokkal teli szakaszán...
Ők szóltak be