Kéremszépen, abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy gyészkurkörec és gyéstyept fajtámnak köszönhetően megszereztem valahonnan a legújabb, Silent Waters címet viselő Amorphis nagylemezt (hivatalos megjelenési ideje augusztus 31.).



Az előző, Eclipse címet viselő lemez után kíváncsian vártam, mivel rukkolnak elő a finn muzsikusok, lévén, hogy Tomi Joutsen énekes érkezésével egy olyan frontember került be a bandába, aki színpadi előadóként sem piskóta (hejj, az a tavalyi Artmania Festival-os Amorphis koncert...), másfelől pedig akinek nagyban köszönhető, hogy a zenekar visszatért a régi idők zenéjéhez és hatásaihoz.

Kellemes kis hörgő-morgó dalocskával adja meg az alaphangulatot a nyitódal, a Weaving The Incantation. Zakatoló gitárok, Tomi kiereszti a torkában lakozó pittbullt, aztán a dallamos, lágy refrénnél gyorsan vissza is hívja. Az ezt követő A Servant megint csak telitalálat a maga visszafogott billentyűtémáival és modernségük ellenére is kicsit retro-feelingű gitárhangjával. Tomi megint irgumburgumkodik egyet, aztán amikor ismét énekelni kezd, valószínűleg sokan el fogják kezdeni emlegetni az Elegy albumot... A címadó Silent Waters mélabús, dallamos, laza darab, a szó legpozitívabb értelmében.. Az utána következő Towards and Against a "tipikus Amorphis-nóta", delay-es gitárokkal és ügyesen váltogatott tiszta ének-hörgés kettőssel megint az Elegy-s időket idézi fel a hallgatóban, keverve az Eclipse morcosabb pillanataival, . I of Crimson Blood - zongoraintró, kicsit belassultabb téma, a következő dal, a Her Alone pedig még lassúbb, szomorkásabb, kevesebb torzított gitárral, még több billentyűtémával, a "pihenőblokk" zárónótájaként pedig az Enigma nagyrészt akusztikus dal, kellemes, pihentető. Középtempós, kicsit folkos, kicsit bulizósabb dal a Shaman, majd a The White Swan álmodozósnak induló hangulatából ismét felráz Tomi hörgölődése, hogy aztán a záró Black River mesélős intrója után édes-bús dallamokkal és lírai hangulattal búcsúztasson.

A Silent Waters-en minden stílusjegy megtalálhatóm ami az Amorphis-t egyedi, azonnal felismerhető hangzású zenekarrá teszi. Ráadásul egy nagyon jól összehozott album, ütős témákkal és mélabús dallamokkal, . Az egyetlen bajom vele talán csak az, hogy nincs benne elég újdonság, hogy túlságosan is a "járt utat" járják megint. (Persze, ha progresszívebbek lennének, akkor meg az volna a bajom...) Mindent egybevetve, nem lesz egy klasszikus album, de a kötelező Amorphis-lemezek között feltétlenül ott a helye.