Az unalom ok nélküli szenvedés.

Moonspell - Wolfheart (1995)

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még fénykorukat élték a másolt audiokazetták, amikor még boldogan megvoltunk a dc meg torrent meg rapidshare nélkül is, amikor még nem volt nu metal meg emo meg manele... na akkor szerettem meg a Moonspellt. Azóta lett már minden extra, de akár másolt audiokazetta (emlékszel, tesaukám, a jó kis RAKS cuccok), akár mp3, mind a mai napig egyik leggyakrabban hallgatott albumom a Wolfheart.

Moonspell-ék annak idején black metal vonalról indultak, viszont már az Anno Satanae vagy az Under the Moonspell debütanyagok sem nevezhetőek egyértelműen black metalnak, ha ragaszkodni akarunk ahhoz, hogy a trú blekmetál lényege a szélvész-sebességű darálás, a rikácsoló károgás és a rideg, embertelen pusztítás. Ellentétben az északi bandákkal, akik a nyolcvanas évekbeli közös kedvenceik - Venom, Celtic Frost, Bathory - muzsikáját még extrémebb, még gyorsabb, még durvább formában hozták, a fentebb emlegetett stíluselemek helyett portugál barátaink inkább az okkult témákat variálták a déli szenvedéllyel, magukat luzitán farkasokként definiálva, akik észak fagyos birkái fölött őrködnek. Aztán jött 1995 és a Wolfheart albumon az okkult témák mellett hirtelen felbukkant két olyan lényeges motívum, ami aztán zenekarok sokaságánál lett fő ihlető, mind a mai napig. Egyik ezek közül a túlfűtött erotika, a másik pedig a büszke, nemzeti öntudat és népies dallamok felvonultatása. Költőiségben és drámai hatásokban sem szenved hiányt az album és ugyanúgy szerepelnek rajta komorabb témák mint vidámabb, felszabadultabb tételek. A változatos, a zúzás mellett helyenként igencsak hangulatos gitárhangzással egyenrangú szerepet kapó billentyűtémák külön erősségei a Wolfheart-nak, a határozott furulya- és harmonikahangok népies dallamai nem pusztán díszítőelemekként funkcionálnak, hanem erős támogatást adnak a gitároknak. Fernando Ribeiro éneke is kellőképpen változatos, agresszíven, mégis érthetően nyomatja a hörgős-károgós témákat, helyenként a Type O Negative-es Peter Steele-re emlékeztető, mélyen búgó hangon énekel, máshol szaval, mindezt pedig valami hihetetlen portugál akcentussal, megpörgetett R betűkkel.

Személyes kedvenceim a lemezről az ...Of Dream and Drama (Midnight Ride) a szállós dallamával, a folkos, portugál szövegű Trebraruna és az Ataegina, a zseniális An Erotic Alchemy ("would you die for this") az azóta elhíresült de Sade szövegrészlettel a végén, és persze a megkerülhetetlen "sláger", a himnikus Alma Mater, a valaha megírt Moonspell-dalok egyik legjobbika.

Dark, gothic, folk, black, pagan metál, itt-ott női énekkel 1995-ből. Mérföldkő.